Gépeink egyre nagyobb mértékben hozzájárulnak a jelenlegi társadalmak fejlődéséhez, a mai Homo sapiens már elképzelhetetlen valamilyen masina nélkül, ami leginkább számítógép. De hogyan hatnak a komputerek az emberre, miként befolyásolják közvetlenül a létünket, milyen ma és milyen lesz holnap a viszonyunk hozzájuk? Hogyan állunk ahhoz az eszközhöz, amelyet a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Marshall McLuhan (1911-1980) agyunk – elménk? – kiterjesztésének tartott (szerinte minden egyes high tech gép valamely testrészünk, érzékszervünk meghosszabbítása)?

Ezeket a kérdéseket, részben metaforikus, jelképes, másrészt egyre konkrétabb kapcsolatokat vizsgálja az ember-számítógép interfészek (brain-computer interfaces, BCI) tudománya, amelyet neurális irányító, elme-gép, közvetlen neurális, agy-gép interfésznek is neveznek.

A BCI közvetlen kommunikációs csatorna a valamilyen infokommunikációs módszerrel „felerősített” vagy „bedrótozott” agy és egy külső eszköz között. Ezeket a megoldásokat gyakran használják agykutatásra, kognitív és érzékszervi-motorikus funkcióink tanulmányozására, feltérképezésére, támogatására, kibővítésére vagy éppen – és a technológia jelenlegi állása mellett – a helyreállítására.

A BCI kutatások az 1970-es években kezdődtek, a kifejezés is abból az időből származik: a Los Angelesi Kaliforniai Egyetemen (UCLA) dolgozó Jacques Vidal használta először, 1973-ban.

Az agykéreg plaszticitása miatt, a beültetett eszközökből érkező jeleket – miután a szervezet befogadta ezeket az eszközöket – az agy képes természetes érzékelők üzeneteiként kezelni. Állatokon végzett sokéves kísérletezést követően, az 1990-es évek közepén jelentek meg az első ilyen célú humán technikák, először ekkor implantáltak emberbe neuroprotézis-jellegű készülékeket.

A BCI sokkal reálisabb és életszerűbb egy-egy elvileg kivitelezhető, a valóságban technikai okok miatt mégis megvalósíthatatlan, inkább sci-fi fantáziának tűnő megoldásnál, például a fejátültetésnél vagy az elme a kicsit távolabbi jövőben történő merevlemezre töltésénél. A technológiacsalád egyes gerincsérülések és más bénulások esetében már most is működik, sőt, bizonyos játékok is irányíthatók vele. Sokszor döcögve, és csak ideig-óráig, de az előjelek egyértelműen bíztatók.

A frontális lebenyből az idegsejtek elektromos működését valósidőben felvevő enkefalográffal szerezhetünk be adatokat az agyhullámokról. Ezeknek az adatoknak a segítségével a régebbi módszereknél például jóval pontosabban osztályozhatunk tudat- és érzelmi állapotokat.

Az agy-számítógép interfészes technológiák fejlődése az 1990-es évektől töretlen, fejlesztésükben és működtetésükben egyre komolyabb szerepet játszik a mesterséges intelligencia és a gépi tanulás, és a kvantumszámítógépek szintén meghatározó funkciót tölthetnek majd be.

Az agy-számítógép interfésztechnológia azonban annál az egyszerű oknál fogva sem lehet tökéletes, mert az agyból érkező jelek túl bonyolultak, sokszor nehéz dekódolni őket – és mert az agykutatás az ígéretes eredmények ellenére is, eléggé gyerekcipőben jár még. A BCI például robotikus végtagokat is segít vezérelni, mozgásuk azonban lassú és eléggé megmosolyogtató. Valamilyen bénulásban szenvedőkön viszont máris sokat segíthetnek ezek az egyre okosabb interfészek.

Egy, a bal karját 2005-ben elveszített floridai férfi például a gondolataival irányított műkarral él. Ez azért lehetséges, mert az agyhoz kapcsolt mesterséges ideghálókkal, idegi dekóderekkel a művégtagok minősége feljavul, működésük egyre hatékonyabbá válik.  

Hamarosan a jelszó begépelése mellett/helyett, bőr alá ültetett rádiófrekvenciás azonosító (RFID) eszközökkel is kinyithatunk ajtókat. Különösen bíztató, hogy sok kutatóműhelyben fejlesztenek már a koponyába történő nyílt sebészi beavatkozás nélküli (nem invazív), például az aggyal valamelyik nyaki éren keresztül kommunikáló implantátumokat.

Úgy válunk kibernetikus organizmussá, cyborggá, hogy észre sem vesszük. A BCI természetesen nemcsak az ember-gép, de az ember-ember kommunikációt is forradalmasítja.

Frissítve: 2023. december 27.