Sok, mesterséges intelligenciáról szóló filmet, novellát, regényt olvastunk, olvashattál, és „gépzenét” is könnyű találni. De mi történik akkor, ha az MI szintet lét, és az alkotási folyamatnak már nem a tárgya, hanem ő a kivitelező? A korai 2010-es évektől kezdve ugyanis egyre gyakoribb, hogy okos programok, algoritmusok próbálnak képzőművészeti alkotást, irodalmi szöveget, zeneművet létrehozni, és a színház vagy a film világa sem idegen tőlük.

A New York Times napilap saját MI-je például híreket alakított át speciális japán verssé, haikuvá, Hollywoodban próbálkoznak robotszínészekkel, mostanában MI-forgatókönyvírókkal, programok írtak már zenét, de a legizgalmasabb és a leginkább előremutató eredményeket produkáló kísérletek a képzőművészetben történnek.

Az első ismert MI „művészprogram” Harold Cohen AARON-ja 1973 óta folyamatosan fejlődik, elvileg önálló képeket generál, de csak elvileg, mert azok inkább a fejlesztőjének a munkái. A kétezres évek elején többen próbálkoztak a mesterséges életre/evolúcióra kitalált programokkal, majd a következő évtized Instagram-szűrői, Snapchat-maszkjai és más hasonló kezdeményezései is inkább az emberi kreativitást növelő gépi eszközök, s nem önálló alkotók voltak.

A Google 2015-ben bemutatott MélyÁlom (DeepDream) programja, új alkotói módszert képviselő művészetgenerátor lényege, hogy beletáplálunk egy képet, az idegháló ismert mintázatokat keres rajta, feljavítja azokat, majd az új képpel elfogadható végeredményig ismétli a folyamatot. Például ha egy felhő egy kicsit úgy néz ki, mint egy madár, a háló addig dolgozik rajta, amíg sokkal jobban hasonlít a madárhoz. Így a következő lépésben még inkább madárként ismeri fel, a végén pedig szinte a semmiből felbukkan egy részletesen kidolgozott madár. Művészek válogathatnak az ideghálóba táplált képekből, finomíthatnak a hálón, tanulásra foghatják, hogy újabb mintázatokat azonosítson.

A DeepDream 2017-ben, egy San Franciscói galériában pszichedelikus és igen drága alkotásokkal mutatkozott be az offline közönségnek, 2018-ban pedig a New Yorki Christie’s aukciós ház árverésén, egy MI által készített festmény, a fiktív Edmond Belamy portréja, a 10 ezer dolláros kikiáltási ár helyett 432 500 dollárért kelt el.

A képzőművészet és MI közötti interfészekkel kísérletező párizsi Obvious csoport algoritmusának az alkotásával a mesterségesintelligencia-művészet „beköszönt” az árverések, műértők világába.

Trendváltást jelentett az MI-művészetek történetében. A 2010-es évek végén terjedtek el a generatív ellenséges hálózatok (GAN), teljesen új mesterséges ideghálók. Ezek az algoritmusok két részből állnak: az egyik, a generátor az adatsorban lévő rengeteg, akár több tízezer képből alkot egyet. A másik, a megkülönböztető kritizálja a művet, és igyekszik kimutatni, hogy melyik alkotást készítette ember, melyiket gép. Következő körben a generátor javít az eredetin, aztán ismét bírálatot kap. Addig folytatják, amíg minőségileg is elfogadható, önálló kép nem születik.

Szakértők szerint minden GAN-ből lehet művész, de egyelőre csak a látottakat képesek reprodukálni. Szabályok közvetlen átírásával (aminek megvannak a maga korlátai), viszont sokat javulhatnak a kreativitásban. Eddig rendkívül élethű, de teljesen bizarr alkotásokat is generáltak, és természetesen, minél több adattal (példával) dolgoznak, annál jobb a végeredmény.

Az Obvious adatsorában a 14. századtól a korai huszadikig,15 ezer portrét szerepelt. Az ezeket feldolgozó algoritmus egy másik trendet is jelez: MI-k a művészettörténetet is igyekeznek modellezni. Például a Rutgers Egyetem CAN rendszere is hasonlóan működik, a régmúlttól a jelenig ívelő festményeket dolgoz fel. Két háló „ellenségeskedik”, magát az algoritmust pedig speciálisan arra programozták, hogy fiktív másolatok helyett valami újjal álljon elő.

Az MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) szintén a korai reneszánsztól a kortárs képzőművészetig ívelő periódus stílusait reprezentáló kb. 45 ezer portrén tanítottak egy gépi értelmet, hogy az AIPortraits.com weblapon úgy örökítse meg az érdeklődőt, ahogy például Botticelli vagy Michelangelo tette volna. Szintén MIT-fejlesztés a mélytanulást és 3D nyomtatást összekombináló, hitelesen másoló, önálló tartalmat/minőséget azonban nem alkotó RePaint rendszer.

2019 júniusában egy Ai-Da nevű, MI-alapú – MI-algoritmussal dolgozó – humanoid robot saját kiállítást nyitott meg az Oxford Egyetemen. Az alkotáshoz kameraszemét (beépített kameráját) és a kézfején lévő ceruza-ecsetféleséget használja. A látogatók rajzokat, festményeket, szobrokat és videodarabokat egyaránt láthattak tőle; MI, technológia és organikus élet találkozásának szűk keresztmetszetét kapták.

 A Robotművészeti (RobotArt) Galéria a világ legkreatívabb androidjainak, algoritmusainak az alkotásait tartalmazza. Évente tartanak nemzetközi versenyt, a 2020-as azonban a Covid-19 miatt elmaradt, és azóta sincs.

Az MI művészet kmülönösen a generatív törekvések térnyerésével valószínűleg komoly piaccá válik, a jövő azonban a gyors fejlődés ellenére is bizonytalan, mert még a legönállóbb alkotások mögött is érezzük az embert.

Frissítve: 2023. november 2.